Olvasóim tudhatják, hogy itt, a Hírsarkon nem szokásom napi apró hírekre, pláne napilapokban megjelent cikkekre reflektálni, és azt se nagyon lehet a fejemre olvasni, hogy egykori kollégáimnak így, a partvonal széléről, kérdezetlenül osztanám az észt. A rendőrkorrupciós hírek hallatán persze nem bírtam ki és egy bloggal odébb írtam egy posztot (a Zsanettes ügyről egy másikat), de ezekben igyekeztem megmaradni a konteós kaptafánál. Most azonban (az elmúlt napokban) a Népszabadságban megjelent egy kétrészes cikk a Tanúvédelmi Szolgálat egyik állítólagos ügyéről (az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatjátok), s ennek folyományaként több ismerős és barát noszogatott, hogy (egykori kvázi illetékesként) írjam már le a véleményem a történtekről, mert esetleg többeket érdekelhet.

Gyorsan előrebocsájtom, hogy a Szolgálatnál eltöltött időmről és tapasztalataimról csak módjával, szőrmentén tudok beszámolni, hiszen a szolgálati és az államtitok életem végéig köt. Ez most kívülállók számára biztosan nagyon hülyén (vagy dzsémszbondosan, esetleg dzsekbaueresen) hangzik, de ne feledjük, hogy a terület érzékenysége nem engedhet meg semmiféle lazaságot. Itt (ellentétben számos más, agyonsztárolt szakterülettel) tényleg emberi életek múlhatnak egy rosszul megválasztott jelzős szerkezeten vagy jópofának szánt sztorizgatáson. Igyekszem tehát olyan messziről elkerülni a taposóaknákat, amennyire lehet, na és a lelkes nyomozó ügyészeknek se szeretnék munkát adni.

Azoknak, akik nem akarják elolvasni, a két Népszabis cikk röviden arról szól, hogy úgy öt évvel ezelőtt egy bűnöző úgy döntött: a saját és családja biztonsága érdekében (valamint egy enyhébb büntetés reményében – amit máskülönben nemzetközi ajánlások is magukban foglalnak) alkut köt a magyar rendőrséggel. Az alku (amit hazai viszonyok között helyénvalóbb talán szerződésnek nevezni) egyik oldalán tehát ott van ez a Yugovich álnevű alak, aki (a saját állítása szerint) lebuktatja a szervezett alvilág egyik csapatát, értékes információkkal látva el a magyar rendőrség (és a külföldi partnerszolgálatok) illetékes egységeit, cserébe önmagának enyhébb ítéletet, családjának pedig biztonságot kér.

Eddig semmi probléma, a magyar Tanúvédelmi Szolgálat fennállásának tíz éve alatt több tucat hasonló eset fordult már elő, és komolyabb fennakadások nem voltak. Jómagam 2007 novemberéig tudok nyilatkozni, s addig a magyar tanúvédők nemcsak idehaza, de nemzetközileg is elismert tagjai voltak az európai tanúvédelmi hálózatnak, főhajtásokat és gratulációkat begyűjtve Északtól Délig, Kelettől Nyugatig (remélem, elég általánosságban fogalmaztam…)

Most azonban arról szólnak a hírek (amelyeket közvetve – legalábbis a Népszabadság általunk is belinkelt cikke szerint – „egy magas rangú belügyi tisztviselő” is megerősített), hogy a magyar rendőrség (beleértve a Tanúvédelmi Szolgálatot is) megszegte a szakmai etika minimumát azzal, hogy elkövette azt a két hibát, amelyet semmilyen, magát legalább alapszinten komolyan vevő operatív tanúvédelmi egységnek semmilyen körülmények közepette nem szabad elkövetnie:

1.) Teljesíthetetlen ígéreteket tett a program érintettjének;
2.) Nem gondoskodott az érintett (talán minden szempontból ártatlan) családtagjainak biztonságáról.

Nem ismerjük a részleteket, ezért csak feltételes módban fogalmazunk: HA és AMENNYIBEN a cikkben szereplő (és az érintettől származó, a magyar rendőrség által tételesen mindeddig nem cáfolt és nem is tagadott) állítások helytállóak, a Tanúvédelmi Szolgálat „nem felel meg a vele szemben támasztott követelményeknek” (az idézet ismét csak a cikkből származik, s a „szaktárca illetékesei” mondták. Ha a cikk szerzője torzít vagy valótlant állít, lelke rajta).

És itt álljunk meg egy szóra.

A tanúvédelem mindig is egy speciális területe volt a rendőri munkának. Itt – alaphangon – nem a bűnözőket üldözik, hanem – a megfelelő előzményeket követően, bizonyos szigorú feltételek fennállása esetén – védik őket. Igen, védik és óvják őket annak érdekében, hogy (és most unalmas, kincstári szöveg következik) az állam büntetőjogi igénye még jobban érvényesíthető legyen. Magyarán: az egyik bűnöző a nála nagyobb bűnözőkről (vagy az általa elkövetetteknél súlyosabb bűncselekményekről) mond okosakat és hasznosakat, ezért cserébe védelmet (enyhébb büntetést, más nevet, új egzisztenciát, apanázst, stb.) kap. Persze ne legyünk igazságtalanok: nem kell feltétlenül bűnözőnek lenned, hogy a programba bekerülj; elég, ha mondjuk (szem)tanú voltál, és okkal tarthatsz attól, hogy a tanúvallomásod miatt veszélybe kerülsz. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a programok résztvevőinek 70-75%-a mindenhol a világon bűnöző. Mondom: mindenhol a világon…

Szóval nem egyszerű meló. Gyomor kell hozzá és idegek. Na meg empátia, emberség, törvénytisztelet, jogszabályismeret, korrektség és kiegyensúlyozottság. Magabiztosság, becsületesség és mégegyszer: gyomor. Mert nem egyszerű – teszem azt – rendőrtisztként egy szervezett bűnözői kör brutális verőemberét pátyolgatni csak azért, mert – mondjuk – egy ismerős bérgyilkosra tud terhelő vallomást tenni.

A példa légbőlkapott, csak oktatási célból találtam ki!

Sokan nem bírják. A nemzetközi szakirodalom több olyan esetet ismer, hogy becsületben megőszült virtigli zsaruk pár hónap tanúvédelmi munka után inkább visszakérik magukat akár az utcára, a gyilkossági csoportba vagy tán még a szabálysértési hatósághoz is, de nem bírják tovább, hogy a program érintettjeinek lelkével is foglalkozniuk kell. Nem bírják, hogy idejük túlnyomó részét olyan tevékenységek töltik ki, amelyek inkább illenek egy karitatív szervezethez, mint a rendőrséghez. Mondtam már, s most csak ismételni tudom: a tanúvédőket fegyveres szociális munkásoknak nevezi a belső szakzsargon, s nem véletlenül. Intézni kell a védett személy gyerekeinek iskoláztatásával összefüggő feladatokat, a fogászati kezelést, az érintettek család nélküli karácsonyai magányának idegőrlő, depressziós napjait, a kötelező oltásokat, a megrepedt vízvezeték vagy az elromlott villanybojler javítását, a „mikor és honnan hívhatom fel az anyámat és mit mondhatok neki?” típusú örökös kérdéseket… S közben folyamatosan a rendőri fogadalmadra gondolsz, amelyben a bűn üldözésére esküdtél fel, s nem szárazdajkának.

A tanúvédelmi munka folyamatos, idegőrlő favágás, ami elképesztő mértékben megviseli az embert. Sokan nem is alkalmasak rá, ezért van (kellene legyen?) pszichológiai szűrés azok között, akik oda jelentkeznek beosztottnak vagy vezetőnek jelölik őket. Annó („az én időmben” – ahogy mondani szokás) a speciális felkészültséggel rendelkező, rutinos pszichológus állandó vendég volt a Szolgálatnál, s nem csak az új felvételiseket szűrtük, hanem időről időre azokat is, aki már ott dolgoztak. Odafigyeltünk az emberekre, odafigyeltünk egymásra, mert értettük (éreztük!) egymást.

Ha egy tanúvédelmi egység eljátssza a becsületét a bűnözők előtt, akkor vége. Ha híre megy az alvilágban, hogy – mondjuk – Pirézia tanúvédelmisei nem tartják be a szavukat, ha a súlyos bűncselekmények (ártatlan vagy kevésbé ártatlan) tanúi azzal szembesülnek, hogy ezekkel nem szabad alkut (megállapodást, szerződést) kötni, mert szarnak az adott szóra, akkor kampec. Nem lesz ugyanis olyan idióta, aki hivatalos tanúvallomásban elmondja a frankót, mert nem fog megbízni a piréz rendőrökben, nem fogja elhinni, hogy képesek és alkalmasok arra, hogy őt (vagy rá tekintettel a családtagjait, hozzátartozóit) hatékonyan megvédjék a fenyegetésektől.

És nem csak az alvilág fogja megbélyegezni a piréz (vagy burkus) tanúvédőket, hanem a nemzetközi szakmai közösség is. A modern tanúvédelem bizony olyan, mint a kereskedelem, a turizmus vagy az autóalkatrész-gyártás: nem nagyon lehet kizárólag belföldön megoldani, pláne, ha egy olyan apró, légypiszoknyi országról van szó, mint Pirézia. Még az amerikaiak vagy az oroszok is bújtatnak olykor külföldön védett tanúkat, pedig ott aztán van élettér és levegő rendesen… Ha a nemzetközi tanúvédelmi közösség kigolyózza a pirézeket (burkusokat), mert megbízhatatlanok, amatőrök (esetleg simán csak balfaszok), az nagyon komoly következményekkel fog járni. Hosszútávon és tartósan.

Nem hiszek azoknak a kósza, minden bizonnyal rosszindulatú belső híreknek, hogy 2008 második félévétől kezdve a Tanúvédelmi Szolgálatnak elengedték a kezét. Hogy az illetékes vezetők nem törődtek azzal, mi folyik a Szolgálatnál, hogy tapasztalatlan csókosokat neveztek ki vezető beosztásokba, hogy de facto elfekvőnek, pihenőnek tekintették ezt a jobb sorsa érdemes szervezeti egységet. Hogy azt hitték, oda a másodlagos frissességű nyomozó is megfelelő. Hogy különféle módszerekkel lassan, de biztosan elüldözték a szakemberek jó részét, hogy szükséges rossznak tekintették az egyik legértékesebb, legjobban felkészült, legprofibb bűnügyi egységet. Nem hiszek tehát a híreszteléseknek, mert ez azt jelentené, hogy úgy nagyjából 2008-2009-től a folyamatos szakmai leépülés jellemezte a Szolgálatot, hogy az illetékes rendőri vezetők a lehető legmagasabb ívben szartak az egészre. Biztos vagyok abban, hogy van valami normális, érthető és elfogadható magyarázat arra, hogy mi történt például ezzel a  Yugovich-üggyel, s mi az igazság abból, amit a könyvében leír.

Persze jól tudjuk: egy tanúvédelmi egységnél bármikor lehet arra hivatkozni, hogy államtitok meg minden, hogy a közvéleménynek semmi köze nincs a belső ügyekhez, no és hogy az említett könyv szerzője végül is egy súlyos, köztörvényes bűnöző. Nos, ezt önmagában még el is fogadom. Nem várom tehát, hogy Garamvölgyi tábornok (a legendás kommunikációs készségeire támaszkodva) helyre-tétre-befutóra elmesélje, mi is történt valójában. Csak annyit szeretnék (obsitosként, állampolgárként), hogy lehetőleg ne azok szervezzék már újjá a Tanúvédelmi Szolgálatot (és a hírek szerint a Bűnügyi Ellátó Igazgatóságot, ahová tartozni fog – a Népszabadság cikke szerint legalábbis), akik – már bocsánat – szilánkjaira szétbaszták és hiteltelenítették ország-világ előtt. Mert mindezt, amiről a hírek szólnak, parancsnoki asszisztálás nélkül nem lehetett volna véghezvinni. A klasszikus mondás szerint ha tudott róla és nem tett semmit, akkor az a bűne, ha pedig nem tudott semmit, akkor totálisan alkalmatlan.

Higgyétek el, tudom, miről beszélek.

Ajánlott olvasmány: a magyar tanúvédelmi törvény. Érdemes átböngészni. És a kommentek között – mint mindig – várom a véleményeket, például az olyan kérdésre, hogy kötheti-e a rendőrt egy bűnözőnek adott szó?