A nemzetközi és/vagy hadijoggal foglalkozók, továbbá a biztonságpolitikai és menekültügyi szakértők számára biztosan ismerős lesz ez a három betűből álló rövidítés, de a rajtuk túlmutató, egészséges többségre való tekintettel gyorsan elmondom a megfejtést: Internally Displaced Person.

Hogy azoknak a kedves olvasóinknak se kelljen szótár után kapkodniuk, akik a Rigó utcai vizsgabiztosok előtt (saját elhatározásból vagy külső kényszer hatására) az angol helyett inkább a német vagy a lovári társalgást választották, ez nagyjából annyit tesz, hogy országon belüli menekült. Az ENSZ (és a szakirodalom) azokat az embereket nevezi IDP-nek, akik külső kényszer (általában – de nem kizárólag! – fegyveres konfliktus, intézményesített erőszak, esetleg természeti vagy ipari katasztrófa) hatására úgy kényszerülnek elhagyni eredeti lakóhelyüket, hogy közben nem lépnek át nemzetközileg elismert államhatárt. Ha ez utóbbi (vagyis államhatár-átlépés) megtörténik, onnan kezdve simán menekültnek (refugee) minősülnek.

Ennyit a terminus technicusokról.

És hogy miért ez a mostani Hírsarok-poszt témája? Nos, a nyár elején Grúziában jártam, ahol a kötelező látnivalókon kívül (amelyekről lassacskán majd beszámolok a BlogRepublik többi szaknaplójában) egyszercsak olyan kép tárult a szemem elé, amit hirtelen nem tudtam hová tenni.

Az E-60 európai főútvonalhoz tartozó Tbiliszi-Szuhumi autópályán éppen a főváros felől tartottunk nyugat (egészen pontosan Gori, Sztálin szülővárosa) felé, amikor jobbkéz felől hirtelen egy – gyanúsan egyforma házakból álló – nagyobb településre lettem figyelmes. Olyan falanszterszerű volt az egész: egyforma nagyságú, egyforma színű házacskák sorakoztak a nyílegyenes, tökéletes négyzethálót formázó utcákon, s az egyhangúságot alig-alig törte meg egy-két (a házakhoz szemmel láthatóan utólag) hozzáépített apró veranda, vagy az utcán parkoló gépkocsi. Saccra mondom: volt ott vagy 1500-2000 ház.

Kérdésemre („Hát ez meg micsoda itten, kérem szépen?”) az idegenvezetőnk (akivel máskülönben tényleg mindenről lehetett beszélgetni) elég szűkszavúan válaszolt, mint aki vagy szégyenli az egészet, vagy más okból kényelmetlen neki a téma: hát ezek az oszétiai háború menekültjei. No, persze bevillant a 2008-as orosz-grúz háború (amiről ebben a posztban írtam egy kicsit részletesebben), s utánanéztem ennek a menekült-dolognak.

Nyugi, nem fogok történelemórát tartani, csak rögzítem a nemzetközi szervezetek által is elismert számokat: per pillanat (vagyis kerek négy évvel a konfliktussorozat után) körülbelül 290 ezer grúz állampolgár él IDP-ként Grúziában. Ők azokról a területekről származnak (Abházia és Dél-Oszétia), amelyek fölött jelenleg a grúz állam nem tudja fennhatóságát gyakorolni, mert szakadár (nem nagy titok: az oroszok által felpiszkált) kisebbségiek (főként abházok és déloszétek) kikiáltották az általuk lakott régiók „függetlenségét”. Ezek a területek grúz oldalról le vannak zárva a turisták előtt. Az abház-grúz, illetve a déloszét-grúz konfliktusok persze nem négy évvel ezelőtt kezdődtek; gyökereik (mint minden etnikai konfliktusé ebben a régióban) Sztálin korához és nevéhez fűződnek, de ezek elemzése most nem képezi posztunk tárgyát.

Csak ennyit szerettem volna megemlíteni. Akinek van kedve, számolgasson egy kicsit: ez a 290 ezer IDP a négy és fél milliós Grúziának arányaiban annyit jelent, mintha Magyarországon 510 ezer belföldi menekültünk lenne… 290 ezer ember, akinek lakást kell építeni, majd azt bebútorozni (az IDP-k 85 százaléka csak annyi vagyontárgyat tudott magával hozni, amit kézben mozdítani tudott), a gyerekeiknek iskolai és óvodai férőhelyet kell biztosítani, s a felnőtteknek olyan megyékben kell munkát találni, amelyek enélkül a tömeg nélkül is 12-15 százalékos munkanélküliséggel küzdöttek. És mindehhez tegyük hozzá: az egy főre vetített grúz GDP a magyarországinak a 40%-a. Az EU eddig 26 millió euróval segítette a grúz belső menekülteket, de beláthatjuk, hogy ez csepp a tengerben. Az országban jelenleg tucatnyi hasonló település van, de ez, ami mellett elmentünk (Tserovani), egyike a legnagyobbaknak.

Érdekességként elmondom, hogy ez a 26 millió euró körülbelül 150 európai parlamenti képviselő egyéves juttatása (fizetés + napidíj + költségtérítés).

És mindez nem egy Isten háta mögötti vidéken (persze minden attól függ, honnan nézzük…), nem egy mesterségesen létrehozott afrikai államban történik, hanem a mitológiai Aranygyapjú földjén, itt, a Fekete-tenger túlpartján, kábé olyan távolságra tőlünk, mint mondjuk Portugália. Igaz, a másik irányba.

Utóirat: igen, tudom, hogy a grúz külügy kérése, hogy országukat mi is Georgiának nevezzük, de még valahogy nem áll rá az ujjam. Bocs.