Sokan gondolkoztam, hogy melyik blogom profiljába is illik ez a történet. A Gasztroutazásokba nem írhattam, hiszen nem ettem meg a galambot, az utazásos sem jöhet szóba, elvégre minden itt történt a teraszom 3 méteres sugarú körén belül. Katonás-rendőrös vonatkozása (eddig legalábbis) nincs, Temesvárhoz sincs köze. Ott van még a Konteóblog, de azt sem akartam ennyire szétoffolni (noha egyik-másik ottani törzskommentelő biztosan találna ebben is moszados-ufős vonalat). Így – kizárásos alapon – maradt a Hírsarok.

Bevallom, miután röviden beszámoltam neki a fejleményekről, Csuri kapacitál, hogy ezt a sztorit nem szabad a Facebook martalékául hagyni. Rövid hezitálás után beadtam a derekam, úgyhogy az alábbiakban olvashatjátok a Nagy Galamb-Művelet teljes (és olykor hátborzongató) történetét. Aki a Fácsén élőben követte az eseményeket, ismerős momentumokkal találkozhat, de szerintem ők is kezdjék el nyugodtan olvasni, mert exkluzív és mindeddig nem publikált részletek is színesítik az események folyamát.

Az egész a tegnap késő délután kezdődött, amikor is békésen söröztem a teraszon. Fűnyírás kellős közepén voltam, s aki csinált már ilyet, az tudja, hogy roppant felelősségteljes feladat, amit nem lehet kristálytisztára csiszolt stratégia nélkül végrehajtani.

Olyan világosan emlékszem, mintha ma lett volna (pedig a tegnap volt): 18.04-kor egy galamb szállt a terasz korlátjára. Nem vagyok egy Brehm Alfréd, de azt láttam, hogy nem a kertem őslakosának számító balkáni gerlepár egyik eltévelyedett tagjáról van szó, hanem egy másik modellről, amit később Pizka professzor barátom úgy azonosított, mint szirti galamb (Columba livia). Amikor jobban szemügyre vettem, láttam, hogy egy kék színű gyűrű van az egyik lábán. Rögtön tudtam, hogy ez postagalamb lesz.

Megpróbáltam elhessegetni, de nem jártam sikerrel, sőt: a galamb odaszállt az asztal szélére és érdeklődve nézett farkasszemet velem (már ha egy galamb tud farkasszemet nézni). Nem bírtam ki és odahajoltam hozzá, majd megfogtam, amit az állat szemrebbenés nélkül tűrt.

No, nem akarom tovább szaporítani a szót, mert nem is ez a lényeg: megfogtam, megszemléltem (külsérelmi nyom nem volt rajta), enni és inni adtam neki, majd gyorsan feltettem egy posztot a Facebook-oldalamra, amelyben röviden vázoltam a helyzetet, belefoglalva a gyűrűről leolvasott adatokat is, hátha tud valaki valami hasznosítható információt, tippet, ötletet adni, hogyan tovább. Aztán rájöttem, hogy a guglit azért találták ki, hogy azzal keressen az ember a neten: neki is estem, s percek alatt ott voltam a Magyar Postagalamb Sportszövetség honlapján, ahol egyrészt ki lehet nyomozni, hogy az adott sorszám melyik galambászhoz tartozik, másrészt lehet jelezni, ha az ember galambot talált. Így sikerült ráfutnom az egyik tagszövetségre, illetve ennek vezetőjére, akivel telefonon felvettem a kapcsolatot, ugyanakkor be is írtam a megfelelő aloldalra, hogy találtam egy galambot, jelentkezzen a tulajdonos.

Mészáros János (remélem, nem haragszik, hogy nevesítem) roppant szolgálatkészen a rendelkezésemre állt és megerősítette, hogy a szám alapján a galamb valóban az ő illetékességi területéhez tartozik, ki is fogja nyomozni, hogy kié és az illető soron kívül jelentkezni fog a megadott telefonszámomon.

Időközben besötétedett, s örömmel láttam, hogy a fácsés posztom megosztásainak száma elérte a negyvenet! Na – gondoltam -, nem lesz itt probléma, majdcsak kipörög a frankóság! A galambot (egy lefordított láda alá rejtve, vízzel ellátva) biztonságba helyeztem, majd nyugovóra tértem.

Úgy értem, nyugovóra tértem volna, de kaptam két telefont: két érdeklődő volt, akik szerettek volna további infókat a galambról (mi a neme, meg hogy pontosan milyen altípus, ilyesmi), de ezekre sajnos nem tudtam válaszolni.

Az éjszaka nyugodtan telt; igaz, a galambról álmodtam.

Ma reggel az első dolgom volt megnézni, hogy hogy áll a megosztások száma, s döbbenten konstatáltam, hogy az éj folyamán ezek száma elérte az ötszázat… Nofene, megmozdult a szakma – gondoltam – mindenki megosztotta, aki érintett.

Délelőtt tíz körül (megosztások száma: 1000) kezdődött a haddelhadd. Először is arról értesültem, hogy a gyűrűszám nem szerepel a Kolumbia vezetőjének nyilvántartásában, tehát tovább kell nyomoznom. Ekkor már presztízskérdést csináltam az ügyből: az nem lehet, hogy ez a galamb ne térhessen vissza a dúcába! – gondoltam és csikorgattam a fogam. A galamb kapott reggelit (a búzát szereti!) és tiszta vizet, én megittam a második kávémat és munkához láttam, de csak miután ellapátoltam a galambszart.

Gyerekek, ha nem tudom, hogy csak egy galamb volt, a mennyiségből joggal hihettem volna azt, hogy minimum egy túzok vagy strucc töltötte a garázsban az éjszakát…

Azaz munkához láttam volna, de a telefonom megcsörrent és innen kezdve nem volt megállás. Fél tizenegyet írtunk (megosztások száma kétezer).

Telefonált egymás után két úriember, akik valami apró félreértés áldozatai voltak, mert mindketten egy-egy galambot akartak rámsózni, amelyek náluk vannak. Ők úgy értették a Facebook-posztomat, hogy én galambász vagyok, aki mások által talált madaraknak ad menedéket. Az egyik galambért Komlóra kellett volna menni (viszont ingyen adták volna), a másikat szívesen leszállították volna a Móricz Zsigmond körtérre ma délután.

Tisztáztuk a félreértést, s ekkor (rosszat sejtve) megnéztem a megosztások számát: kétezer-ötszáznál jártunk. Éreztem, hogy ennek fele se tréfa.

Hát nem volt az.

Jelentkezett egy fiatal női hang Bajáról, aki csak azt szerette volna tudni, hogy mikor tűnt el a galambom, akit annyira keresek, mert lehet, hogy a múlt héten látta a kertben. Mondtam, hogy nem galambot keresek, hanem galambászt. Mialatt vele beszéltem, keresett még egy idős néni Orosházáról, aki hangposta-üzenetet hagyott. Illedelmesen visszahívtam, és megtudtam, hogy csak a galamb testi és lelki egészsége iránt érdeklődik (Julika néni, innen is kézcsókom!), mert az unokái mutatták neki a fotót a számológépen és olyan édesnek tűnt. Julika néni édesapjának is voltak galambjai (a két világháború között) és azóta nagyon kedveli őket.

Egy profi galambász következett, aki azt szerette volna tudni, hogy ismerem-e a Lőrincet? Lázasan kutakodtam az emlékeim között, de csak egy Lőrinc ugrott be, akivel harminc évvel ezelőtt együtt katonáskodtam. Mint kiderült, nem róla van szó, hanem egy galambtenyésztőről (sporiról), aki a múltkor megnyert valami versenyt. Hogy ez hogy jött az én galambomhoz, ne kérdezzétek.

Egy másik valaki (ezúttal az emailemen) aziránt érdeklődött, hogy sérült ragadozómadarakkal is foglalkozom-e? Újabb galambászok hívtak, akik ismeretlenül is megköszönték, hogy a szívemen viselem a sportág jövőjét, és aziránt érdeklődtek, hogy milyen versenyeken indultam eddig és milyen eredményeim voltak.

Dél lett és a megosztások száma meghaladta a háromezret.

Időközben bejelentkezett telefonon a galamb frankó gazdája (lecsekkoltam, az igazat mondta) és eljött a madárért. Beszélgettünk egy jót, s bepillantást nyerhettem a postagalambász sportág derűs (és sötétebb) bugyraiba. A  galambot elvitte, s azt hittem, életem visszazökken az ezt megelőző nyugodt, eseménytelen és kicsit unalmas kerékvágásba.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ismét egy profi jelentkezett. Olyan kérdéseket tett fel, hogy „kékbütykös” a talált galamb, vagy „simapúpos”. Ezek a szavak csak érzékeltetésül vannak itt, mert az eredetieket nem is értettem és nem is tudtam megjegyezni. Mondtam, hogy fogalmam sincs, de amúgy is tárgytalan, mert a galamb hazatért. Felhívta a figyelmem, hogy a szakmában akadnak gyanús alakok is, akik a saját édesanyjukat is odaadnák egy bajnok-reménységért. Megnyugtattam, hogy a tulajt leellenőriztem. Sátáni kacajjal nyugtázta a naivitásomat, majd letette a telefont. Biztosan reménytelen esetnek tartott.

Délután négykor hívott a tulaj és egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk, de ennek részleteiről (folyamatban levő nyomozásról az ügyészség sem ad tájékoztatást) most nem áll módomban beszámolni. A lényeg: rettegjenek a galambász-társadalom nyerészkedői!

Fél öt magasságában még ketten hívtak: egy újabb aggódó hölgy volt az első, aki majdnem sírvafakadt a megkönnyebbüléstől, amikor közöltem vele a jó hírt, mármint hogy a galamb épen és egészségesen hazament, azaz hazavitték. A második illető egy fiatalember volt, aki ötezer forintért felajánlott egy kétéves, többszörösen díjnyertes galambot, amelyikről sajnos a gyűrű leesett ugyan, de – és idézem – „egy olyan szakember, mint én” tutira látni fogja, hogy bajnok.

Ránéztem a Facebook-posztra és láttam, hogy 3800-an osztották már meg. Gyorsan beleírtam a kommentek közé (ma már harmadszor), hogy a galamb jól van és hazavitték.

Hat körül ismét hívott az egyesület (vagy sportklub) vezetője és sírva kért, hogy vegyem le a posztot, mert őt kábé ötvenen hívták ma ebben az ügyben. Megnéztem a megosztásokat: meghaladták a négyezret.

Fél órája volt az utolsó hívás: az illető azzal a „galambgyűjtővel” szeretett volna beszélni, aki postagalambokat keres az Interneten. Megmondtam neki, hogy az az illető kórházba került, mert valami csúnya fertőzést kapott a galambtól, én meg az öccse vagyok, aki NEM szereti a madarakat. Ennyiben maradtunk.

Most negyed nyolc, a megosztások száma 4803. Egy órával ezelőtt kitettem egy új posztot, amelyben arra kérek mindenkit, aki megosztotta az előző posztot, hogy ezt is ossza meg. Ebben leírtam (asszem hatodszor), hogy a galamb egészségesen hazakerült. Ezt a posztot eddig 71-en osztották meg.

És akkor pár záró gondolat:

1.) Na, ezt nem hittem volna.

2.) Szerintetek akkor is ilyen megosztási számok keletkeznek, ha egy ember nyomorúságáról van benne szó? Nem azért, de több olyan eltűnt idősről vagy gyermekkorúról  láttam már fácsés felhívásokat, amelyek megosztása a százas nagyságrendet sem érte el.

3.) Egy szociálpszichológiai tanulmányt szerintem megérne az eset.

4.) Na, ezt nem hittem volna.

Ha van kedvetek, elemezzük együtt, mi is történt. Nagyon tanulságos a sztori.

Ápdét: este 11 óra van, s a fácsés posztom megosztásainak száma meghaladta a kilencezret. Énédesistenem, milyen híres lettem…

Ápdét 2: a FB-megosztások száma egy hét elteltével meghaladta a 35 ezret. És még nincs vége.