Az egykoron ellenséges európai nemzetek közötti történelmi megbékélés iskolapéldájaként szokás emlegetni a valóban sokoldalú német-francia együttműködést. Úgy tűnik, a francia haderőreform magával sodorhatja ennek egyik leglátványosabb elemét, a német-francia (vagy francia-német) Közös Dandárt.

Ha az elmúlt évszázadokban bárki is megemlítette volna, hogy egyszer majd német és francia katonák egy alakulatban, közösen folytatják a kiképzésüket, s egységes célok érdekében nem egymásra, hanem a közös ellenségre fognak majd fegyvert, nos, az illető méltán számíthatott arra, hogy – az adott kor szokásainak és divatjának megfelelően – vagy jéghideg vizes dézsába merítik, vagy kényszerzubbonyt húznak rá, esetleg két nyugtató injekciót követően elnéző mosollyal legyintenek a szemmel láthatóan elmebeteg kijelentésre. Már ha hazaárulásért nem lövik azonnal főbe. Ha volt is valaha az ősellenségeskedésnek nyugat-európai mintapéldája, akkor az a német-francia reláció volt (megelőzve szerintem az angol-francia puszipajtásságot).

Jöttek azonban a nyolcvanas évek, s jött két politikus-óriás (a kereszténydemokrata német kancellár és a szocialista francia államfő), akik elhatározták, hogy móresre tanítják a hetvenmillió (nyugat)németet és az ötvennyolcmillió franciát: elfogadtatják velük, hogy nem biztos, hogy a szomszéd minden másodpercében az életedre, lelkedre, értékeidre és országodra feni a fogát. Apró pici lépések keletkeztek lassan, de módszeresen: iskolák bonyolítottak le csereprogramokat, egymás nyelvét tanulták a gyerekek, nyugdíjas katonák látogattak egymás hajdani laktanyáiba, na és mindkét fél megöntözte a területén lévő, de a másik államhoz tartozó egykori katonák földi maradványait takaró fűhalmokat. Ja: és mindkét oldalon kegyetlenül megbüntették a sírgyalázókat, mert a civilizáció valahol ott kezdődik, amikor akkor sem vizeled le egy katona sírját, ha történetesen más egyenruhát viselt, mint a tieid. 

Off: amennyiben meg akarod hallgatni a katonazene-irodalom (szerintem) legütősebb gyászindulóját, ide kattintva megteheted. Felhívom a figyelmet a 0:38 – 0:54 között a videón látható feliratra: emlékezzünk az elesett katonákra: barátra vagy ellenségre.

1984-ben Verdunnél (emlékszünk arra a kifejezésre, hogy „verduni vérszivattyú”? Háromszázezer ember halt meg tíz hónap alatt, ott, abban az egy, első világháborús csatában), szóval Verdunnél történelmi fotó születik: a két öregember úgy tiszteleg a csatatér és egy szimbolikus, mindkét zászlóval borított koporsó előtt, hogy  megfogják egymás kezét. Nem tudom, melyik oldal péeresei találták ki, de nagyon ott van.
1987 júniusában Helmut Kohl azt javasolja francia kollégájának és személyes jóbarátjának, hogy mutassák meg a világnak: a német-francia ellenségeskedés végképp a múlté. Ennek érdekében a kancellár arra kéri François Mitterand-t, gondolkozzon el egy közös katonai alakulat létrehozásán. Az Élysées-palota akkori lakója nem sokat teketóriázik: hadsegédi hivatalának, valamint a védelmi minisztérium és a vezérkar szakértőinek bevonásával pár hónap alatt az összes elképzelhető (katonai és polgári) hatástanulmányt elvégezteti, s ennek eredményeként az öt hónap múlva sorra kerülő német-francia csúcson (immáron közös ötletként, mert diplomáciai udvariasság és tömeglélektan is van a világon) hivatalosan is bejelentik az akkor még csak zászlóalj méretű egység létrehozási szándékát.

Mivel mindkét oldalon számtalan (közjogi, katonai és polgári) jogszabály módosítására volt szükség, egy teljes évnek kellett eltelnie, amíg a Baden-Württemberg tartománybéli Böblingenben a majdani magasabbegység vezérkara és első százada beköltözhet a laktanyájukba, majd további egy év múlva, 1989 októberében az alakulat megkapja a két (német és francia) csapatzászlót. A közös zenekar eljátssza a két himnuszt, a kétféle egyenruhába öltözött katonák kihúzzák magukat, a gyanakvóan lapos pillantásokat eloszlatják a beszédek, csak az ünnepség felett köröznek kicsit zavarodottan és elbizonytalanodottan  a két oldal katonaőseinek értetlenkedő szellemei.

A francia közvélemény rugalmassága és hajlékonysága nem ismer ugyan határokat, de azt nem sikerült elfogadtatni vele, hogy német reguláris csapatok tartósan a Köztársaság területén tartózkodjanak. Az elmúlt két világháború vonatkozó eseményei nagyon mélyen beágyazódtak a gall kollektív emlékezetbe (elég nehezen emésztették meg például azt a látványt, amikor az imádott Diadalív alatt nyalka német katonák meneteltek azzal a semmi mással össze sem hasonlítható díszlépéssel, miközben a zenekar rendületlenül és felváltva húzta a Deutschlandliedet, a Panzerliedet meg a Wenn alle untreu werdent), ezért a közös dandár Németországban (Müllheim, Donaueschingen és Immendingen) állomásozik, a francia összetevőjét is beleértve; úgy látszik, a németek tényleg magas ívben szarnak arra, hogy milyen idegen egyenruhások korzóznak vasárnaponként a helyi Bierstube-k környékén. A magasabbegység 1993 óta az Unió közös fegyveres védelmi szervezetének, az Eurocorps-nak van alárendelve.

A megalakulásától eltelt 23 évben a gépesített lövészdandár francia és német katonái számos közös hadgyakorlaton, illetve béketeremtő misszióban vettek részt; hosszú éveket töltöttek például a Balkánon, de megfordultak Afganisztánban is. Arra is tudnak időt szakítani, hogy 2006-ban – a legszigorúbb NATO-standardoknak megfelelően – elnyerik a NATO Response Force (Reagáló Erő) minősítést, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha nagy a gáz, azonnali bevethetőségükre az Észak-Atlanti Szövetség is számít.

A 2009-ben óriási lendülettel indult francia haderőreform egyik összetevőjét képezi bizonyos egységek és alakulatok átszervezése, létszámcsökkentése, sőt, megszüntetése. A Sarkozy elnök által kezdeményezett reform a közös dandár francia magját alkotó két ezred közül az egyiket (a magyar fülek számára történelmi húrokat is megpengető 3. Huszárezredet) fel kívánja oszlatni, a másikat (a 110. Gyalogos Ezredet) pedig vissza akarja telepíteni eredeti helyőrségébe, a franciaországi Metz-be. A német fél (igaz, egyelőre roppant diszkréten és informálisan) annak a reményének adott hangot, hogy Sarkozy talán újraértékeli a döntést és a közös dandár létszáma (jelenleg 5300 fő), összetétele és elkötelezettsége változatlan marad.

Akárhogyan is dönt végül a francia politikai vezetés, valami visszavonhatatlanul megváltozott a Berlin-Párizs tengelyben – mondják a szkeptikusok. Önmagában az a tény, hogy anyagi érveket hangoztatva a franciákban egyáltalán felmerülhetett a közös alakulat megcsonkításának gondolata, alkalmas a két évtizedes német-francia katonai együttműködés eddigi eredményeinek megkérdőjelezésére, s – nem utolsósorban – rossz üzenetet hordoz az új EU- és NATO-tagok felé, akik előtt a német-francia közös dandár képe, mint követendő példa lebegett.