Húsz évvel ezelőtt, egy szerdai napon, 1989. február 15-én a Vörös Hadsereg mintegy 1500 főből és 470 katonai járműből álló utolsó menetoszlopa átdübörög az Amu-darja határfolyón átívelő (és álságosan a „Barátság” nevet viselő) közúti hídon. A világsajtó összesereglett képviselői előtt délelőtt 10 órakor Borisz Vszevolodovics Gromov vezérezredes, a 40. Hadsereg főparancsnoka utolsóként, gyalog hagyja el Afganisztánt, véget vetve egy közel tíz évig tartó, s a nyugati katonai szakértők által – szovjet szempontból – eleve esélytelennek bélyegzett háborúnak.

Aki nem tanulmányozza a történelmet, az arra ítéltetik, hogy újra meg újra átélje azt – szól a közismert mondás. Úgy tűnik, napjaink nyugati politikusainak és katonai csúcsvezetőinek zöme nem hisz a közhelyek igazságában, pedig az afganisztáni szovjet kudarc okainak tanulmányozása számos tanulság levonását eredményezhetné. Az amerikaiak által 2001 őszén indított, jelenleg is folyó afgán háború híreit olvasván talán nem árt visszatekinteni a 30 évvel ezelőtt kezdődött eseményekre.

Puccsal kezdődött

Amikor 1979 szeptemberében Hafizullah Amin megdönti a szovjetbarát Muhammad Taraki kormányát, az előrelátóbb kabuliak máris elkezdtek orosz nyelvkönyveket vásárolni, hiszen nyilvánvaló volt: Moszkva nem fogja megvárni, hogy a szomszédos Iránban immáron hivatalos állami jelleget öltő iszlám forradalom gárdistái kacérkodni kezdjenek afgán szimpatizánsaikkal.

A KGB színre lép

Alig telt el száz nap az Amin-féle puccs után, amikor a KGB fegyveres kommandója, az Alfa (karöltve a katonai hírszerzés egyik Specnaz-zászlóaljával) megszállja a kabuli elnöki palotát, agyonlövik Amint, két fiát és 180 fős testőrségét, felrobbantják a védelmi minisztérium kommunikációs központját, majd értesítik a határon járó motorral várakozó páncélosokat, hogy „afgán kérésre” elkezdődhet a rendteremtés.

Ok hátán ok

Az afganisztáni szovjet kudarcot számtalanszor értékelték már az elmúlt két évtizedben, s az elemzők több olyan okot is felsoroltak, amelyek (különböző mértékben) ennek kiváltói voltak. Vegyük most sorra a legfontosabbakat.

Az Európa-paradigma csapdája

Az invázió időpontjában a Szovjetunió a világ talán legerősebb konvencionális hadseregét tartotta fegyverben, melynek állománya, kiképzése, doktrínája és felszereltsége tökéletesen alkalmassá tette (volna) egy hagyományos értelemben vett Nagy Háború megvívására. A probléma a hadszíntérrel volt: a Vörös Hadsereg katonáinak generációit évtizedeken keresztül arra kondicionálták, hogy a Nyugattal történő végső összecsapásra a kelet- és közép-európai hatalmas síkságokon fog sor kerülni, ahol a vöröscsillagos harckocsik tízezrei (több millió lövész és tüzér kíséretében) jószerivel háborítatlanul roboghatnak végső céljuk felé. Ezzel szemben elég egy pillantást vetni Afganisztán domborzati viszonyaira ahhoz, hogy a doktrína és a valós terepviszonyok közötti különbséget észlelhessük.

A méret a lényeg?

Talán nem túlzunk, ha kijelentjük: a szovjet-orosz katonai mentalitás évszázadokon át a mennyiség és a méretek bűvöletében élt: hatalmas, koncentrált erőfeszítéssel, anyagi és emberi erőforrást nem kímélve, fittyet hányva a járulékos veszteségekre minél hamarabb áttörni az ellenséges vonalakat, s a lehető legrövidebb idő alatt szétmorzsolni az ellent. Ezt a stratégiát sikerrel alkalmazták például a második világháborúban, de nagyon nem vált be a mudzsahedek által rájuk kényszerített aszimmetrikus hadviselés során, ahol nem a Wehrmacht fegyelmezett, és többé-kevésbé kiszámítható hadmozdulatokat kidolgozó tábornokaival álltak szemben, hanem 20-50 fős gerilla-csapatokkal, akik az oroszok számára a partizán-irodalomból ismerős és roppant hatékony „hit and run”, vagyis az „üss és fuss” taktikával operáltak.

Ágyúval verébre?

A rendelkezésre álló haditechnika zöme sem volt megfelelő: hiába állt rendelkezésre a kor egyik legütőképesebb harckocsi-családja (T-64, T-72, T-80), az elismerten világszínvonalú Szuhoj- és MiG-repülőgépek és a Mi-24-es helikopterek, az ugyancsak korrekt harci paraméterekkel bíró tüzérségi lövegek, ha nem rendelkeztek egy rugalmas reagálásra képes, könnyen manőverező, megfelelő létszámú, mozgékony gyalogsággal. És akkor még nem is beszéltünk a 15 kilót nyomó lövedékálló mellényekről vagy az állvány nélkül is 32 kilós géppuskáról…

Fekete évtized

Az afganisztáni háború 3340 napja alatt a szovjetek körülbelül 16 ezer embert vesztettek, ami napi átlagban öt halottat jelent; rajtuk kívül mintegy 80-100 ezer sebesültet kellett ellátniuk, eleinte (pszichológiai megfontolásokból, hogy az otthoniak ne szembesüljenek közvetlenül a sérültekkel) keletnémet, majd orosz katonai kórházakban. Ugyanezen idő alatt egymillió afgán (civil és fegyveres vegyesen) vesztette életét, s több, mint négymillióan menekültek külföldre (főként Iránba és Pakisztánba). A szovjetek kivonulásukkor nagyobb zűrzavart, bizonytalanságot és biztonsági űrt hagytak maguk mögött, mint amelynek leküzdésére bevonultak, s az afgán trauma napjainkig munkát ad az orosz (és a szovjet utódállami)  pszichológusoknak.

Ismétlés a tudás anyja?

Napjaink afganisztáni háborújában ismételten megmutatkozik az, amit a sors iróniájának (esetleg a történelem fintorának) szokás nevezni: a nyugati szövetségesek (élükön az amerikaiakkal) azokkal a muzulmán harcosokkal (és utódaikkal) kénytelenek nap mint nap szembeszállni, akiket egy emberöltővel ezelőtt ők képeztek ki, pénzeltek és fegyvereztek fel és akikkel elhitették, hogy idegeneknek semmilyen körülmények között nincs semmiféle keresnivalójuk az afgán hegyek között…