Az amerikai rakétapajzs

Amióta a hadszínterek háromdimenzióssá váltak, a szak-fegyvernemek illetékeseit két kínzó alapkérdés foglalkoztatja: hogyan lehet a levegőből váratlan csapást mérni az ellenségre, illetve (ezzel párhuzamosan) hogyan lehet a másik oldal hasonló próbálkozásait megelőzni. A probléma nagyjából száz éves, a versenyfutás folytatódik.


2002. decemberének közepén George W. Bush aláírta a ballisztikus rakéták elleni védelemről szóló 23. számú elnöki nemzetbiztonsági útmutatót (NSPD-23), amelyben Oroszország megkapta az „új barát” jelzőt. A dokumentumban szerepel az „Együttműködés barátainkkal és szövetségeseinkkel” alcím is, amely tartalmazza, hogy első körben az Egyesült Királyságtól és Dániától kérnek együttműködést az ott már telepített amerikai rakétaelhárító rendszer tökéletesítéséhez és bővítéséhez, s ugyanakkor előrevetítette, hogy a közeljövőben más „barátok és szövetségesek” is számíthatnak hasonlóan udvarias amerikai kérésre. A költségvetés kiadási oldalán a Nemzeti Rakétavédelmi Terv (NMD) 2004-2009 között 53 milliárd dollárral szerepel (2003-as vásárlóerővel számolva, ami a mai, harmatgyenge zöldhasú erejét figyelembe véve inkább 70, mint 65 milliárdra rúg).

Lévén, hogy Irán három éve hatalomra került elnöke minden alkalmat megragad, hogy beszédeivel, valamint hadserege rakétakísérleteivel felborzolja Izrael és a vele szövetséges USA idegeit, s mivel használt Eurázsia térképeket Washingtonban is lehet kapni (igaz, túl nagy kereslet sohasem volt irántuk), a Pentagon elemzői viszonylag gyorsan rájöttek, hogy rakétaelhárító rendszerük új elemeit célszerű lenne valahová Kelet-Európába telepíteni, ahonnan sokkal korábban észlelhető és lelőhető egy Perzsiából (vagy akár más „haramia-országból”) Nyugat felé indított rakéta.

Több száz óra tanakodás, pár ezer telefonhívás és úgy egymillió oldalnyi bizalmas elemzést követően 2007 elején megkezdődtek a formális tárgyalások a két kiszemelt állammal, Cseh- és Lengyelországgal. Lengyel barátainkat akkoriban a politológiailag minimum flúgosnak aposztrofálható Kaczyński-ikrek vezették, akik nem tűntek túlságosan kiegyensúlyozott politikai partnereknek (és most valami elképesztő módon eufemisztikus megfogalmazást választottam), ezért az amerikaiak érdeklődése egyre inkább Prága felé tolódott, ahol a hangsúlyosan EU-szkeptikus Václav Klausban, valamint az atlanti-párti (és Amerika-fan) Topolánek kormányfőben megtalálták, akit kerestek.

Prágában július 8-án írták alá a keretszerződést, melynek értelmében a cseh fővárostól mintegy 60 kilométerre fekvő Jince melletti Brdy-ben felépítik az amerikai rakétafelderítő lokátor-komplexumot, ahol 250 tengerentúli katona fog őrködni azon, nehogy egy kósza ellenséges lövedék észrevétlenül behatolhasson a NATO, illetve Európa légterébe. Amennyiben ilyet észlelnek, a – tervek szerint – Lengyelországba telepített, ugyancsak amerikai pedigréjű ellenrakéták feladata lesz ezek megsemmisítése. A lengyel és az amerikai külügyminiszter ezen a héten már alá is írta a megállapodást, amire már „csak” a Szejmnek kell rábólintania; lengyel barátaink még biztos kéretik magukat egy kicsit, de ahogyan azt állítólag a híres karakterszínésznő mondta a reklámfilm-forgatás után: van az a pénz, amiért korpás a haja vagy gombás a hüvelye…
Maga a rendszer élesben még nem bizonyított; ismeretlen röppályájú rakéták ellen nem volt alkalmuk kipróbálni, de az idén februárban az amerikaiak sikeresen megsemmisítették
a saját (meghibásodott, s éppen ezért kiszámíthatatlanná vált) NROL-21 kódú kémműholdjukat egy csatacirkálóról (rakétás cirkálóról? nehézcirkálóról? a kommentelő szakemberek is vitatkoznak a helyes elnevezésen) kilőtt RIM-161 típusú ellenrakétával. Hogy miként reagál(na) egy valóban váratlan támadásra, az a jövő zenéje.

Barack Obama nem tűnik a tárgyalt megoldás nagy rajongójának, s megígérte, hogy elnökké választása esetén visszanyesi a „bizonytalan hatékonyságú rakétavédelmi rendszer” gigantikus kiadásait. Republikánus ellenfele (nem túl meglepő módon) kiáll G. W. Bush elképzelései mellett: John McCain szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja a Pentagon rakétás héjáit. Akár így, akár úgy: röpke fél év múlva kiderül, hogy a Fehér Ház aktuális lakója hogy viszonyul a témához.

Oroszország persze nyugtalannak mutatja magát, noha ez nagyrészt műbalhé; diplomatái és katonai vezetői minden adandó alkalmat megragadnak arra, hogy kifejtsék: Moszkva nemzetbiztonsági kihívásnak tekinti a határai mentén elhelyezett létesítményeket. (Senki ne vonja fel szemöldökét és ne kapkodjon lázasan térképek után: az oroszok biztonságpolitikai gondolkodásában az egykori Szovjetunió hajdani szomszédai a mai napig határközelinek minősülnek, hogy arról a bájos, orosz kitalációjú szóról, hogy „közelkülföld” ne is beszéljünk.) Szerintük az iráni rakéták (jelesül a Sahab-3 típus, mint jelenlegi csúcsmodell) maximum kétezer kilométeres hatósugara fölöslegessé teszi a washingtoni intézkedéseket.

A fenti térképen láthatjuk, hogy a Sahab-3 az EU-nak, illetve a NATO-nak a keleti részét tudja elérni; arra tökéletesen alkalmas, hogy a bolgár vagy román tengerparton heverésző amerikai katonák pihenésébe belezavarjon, de valljuk be: túl nagy kavarodást a Nova Zagora – Rusze – Bukarest – Brassó – Jászvásár – Kisinyov vonaltól nyugatra nem tud okozni.

Viszont a Fekete-tenger teljes élővilágát fel bírná idegesíteni, az fix.

Az oroszok „haditechnikai ellenlépéseket” helyeztek kilátásba, ha az amerikai tervek megvalósulnak; állítólag Kalinyingrád környékén már felbukkantak moszkvai rakétás szakemberek, akik bámészkodnak egy kicsit, hümmögnek, majd kockás füzetükbe furcsa jeleket firkálgatnak, a frászt hozva a lengyel és litván területről át-átkukucskáló NATO-figyelőkre.

Izrael is nyugtalanul fészkelődik, de – az oroszokkal ellentétben – ezek az érzelmek valósak; a perzsa rakéták gond nélkül elérhetik a zsidó államot, már ha egy csendes hajnalon a Dávid-csillagos légierő huszáros lépéssel meg nem oldja a problémát még azelőtt, hogy Irán valóban összedobna egy – Allahnak is tetsző – kísérleti nukleáris töltetet; mint láttuk, célbajuttató eszközzel már rendelkezik, a napokban pedig még azt is felajánlotta „baráti, iszlám államoknak”, hogy technológiai kapacitását ezek rendelkezésére bocsátja, ha műhold fellövéséről vagy más, hasonló kérésről lenne szó… Tel Avivban egyesek máris összehúzták a szemöldöküket, s számos, informális izraeli fizetési listán szereplő arab befolyásos személyiség próbál utánanézni annak, hogy ilyen bohókás kérés kinek a buksi fejecskéjében fordulhat meg egyáltalán.

Irán pedig, amint látjuk… nincs jobb kifejezés rá: feszegeti az amerikai-izraeli pofonosláda tetejét (vagy – Papp Laci bácsi örökérvényű szavait kölcsönvéve – már kiváltotta a belépőt a Pofonok Völgyébe). A meggyőződésesen holokauszt-tagadó Ahmedinezsád elnök és teheráni kollégái hasonlatosak ahhoz az autóshoz, aki egy tízéves, középkategóriás gépkocsiban ülve a sztrádán 150-nel robog, szemben a forgalommal s abban bízik, hogy senki sem lesz hülye felvállalni a frontális ütközést, inkább kitérnek előle. Ez az autós csak azzal nem számol, hogy személygépkocsik helyett egyszer csak egy hatvan tonnás harckocsi jön vele szemben, ráadásul jól képzett mesterlövészek a karambol előtt messziről még a kerekeit és a benzintartályát is kilövik.

Arról meg végképp nem is beszélve, amiről az iráni katonai-politikai elit rémálmaiban fantáziálni szokott: arra ébredni, hogy feketébe öltözött szófukar fegyveresek éppen a végtagjait kötözik össze jó alaposan, s egyikük, hamiskásan csippentve a szemével, biztató hangon ezt súgja a fülébe:

– Salom, Uram; most kap egy szurit, s mire magához tér, az iszlám vallás harmadik legszentebb városában találja magát. Mi van, maga telhetetlen, nem is örül?!

Update: 2009. szeptember 17-én Barack Obama hivatalosan is bejelentette, hogy az USA lemond a Közép-Európába telepítendő rakétaelhárító-rendszerről, és helyette egy új megközelítést alkalmaz. Ahogy az amerikai sorozatok végén olvasható: to be continued…

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.