Tienanmen, a véres tér

1989. június harmadikán a Kínai Népköztársaság fegyveres erőinek 27. és 28. Hadseregéhez tartozó elitalakulatok (ejtőernyősök és páncélosok) megtámadják a pekingi Mennyei Béke terén akkor már az ötvenedik napja táborozó, demokráciát, piacgazdaságot és többpártrendszert követelő (főleg egyetemistákból álló) civil csoportokat. A katonák (majd az őket villámgyorsan követő köztisztaságiak) gyors és alapos munkát végeztek: 24 óra elteltével a Tienanmen-téren már vértócsák sem voltak.

Létezésének hatvan éve alatt a Kínai Népköztársaságból nem igazán szűrődtek ki olyan hírek, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a kommunista párt által irányított hatalmas ország hivatalos rendszerének számottevő belső ellenzéke lenne. A húsz évvel ezelőtti események a ritka kivételekhez tartoznak, amelyekről pekingi hivatalosságoknál érdeklődni a mai napig udvariatlan gesztusnak számít, márpedig az ázsiai értékrendben az udvariatlanság a nehezen megbocsátható bűnök közé tartozik.

Suhannak, visszaszállnak
a legendák most a földre.

Az 1989-es év számos szempontból kiemelkedett az ezt megelőzők sorából: Moszkvában Mihail Gorbacsov személyében egy reformbarát politikus igyekszik meghonosítani a nyílt, őszinte beszéde az ettől évtizedek óta elszokott Szovjetunióban, Közép- és Kelet-Európában sorra alakulnak az egypártrendszer és a tervgazdaság sírját ásó politikai és társadalmi szervezetek, a szovjet csapatok 10 év háború után kivonulnak Afganisztánból, a hidegháború szűnőben van.

Istenem, istenem!
Micsoda vidék!

Kínában minden mindig más egy kicsit. A Kínai Kommunista Párt főtitkári székét hét éven keresztül elfoglaló, politikai és gazdasági szempontból is reformernek számító Hu Jao-bangot (az értelmiségiek és a diákok nagy kedvencét) 1987-ben lemondásra kényszerítik a párt keményvonalas dogmatikusai, s az egykori első számú ember gyakorlatilag kényszerlakhelyen tölti élete utolsó két évét. 1989. április 15-én a pekingi rádió bemondja halálhírét, s ennek hallatán több ezren vonulnak a kínai főváros szívébe meggyászolni az elhunytat.

Ha várunk, elszalad a korszakunk,
egyetlen tett kell, valami jel kell,
arról, hogy vagyunk!

A Mennyei Béke terére többé-kevésbé spontán módon érkező tömeg (melynek létszáma a kezdeti két-három ezerről egy hét alatt ennek húszszorosára nő) eleinte valóban Hu emléke előtt tiszteleg, de az április 22-re időzített ravatalozási szertartáson már hatvanezer diák követel (egyre hangosabban) több demokráciát és szólásszabadságot.

Itt zúg immár, terád kiáltok,
feneketlen zsákok,
nagy, bölcs hazugságok

A pekingi vezetés Gorbacsov május közepére tervezett látogatásával van elfoglalva: a Középső Birodalom fővárosában külföldi újságírók és operatőrök tízezrei érkeznek, akiknek szeme láttára még a kínai kommunisták se szívesen szerveznének egy pogromot, úgyhogy (a látszat kedvéért) apróbb tárgyalásokba bocsátkoztak a tüntetőkkel, akik közül több százan éhségsztrájkba is kezdtek követeléseik alátámasztásul. Maga a pártfőtitkár, Csao Cö-jang próbál egyezkedni velük, de a diákok (aki naponta tízszer is eléneklik az Internacionálét, nehogy megkapják a fasiszta bélyeget) hajthatatlanok.

Fehér zubbonyban, sötét nadrágban
az úton futok,
hátam mögött,
vive la République,
két ló dobog.

A Politbüró héjáinak sikerül végigvinniük akaratukat, s a kormány május huszadikán szükségállapotot rendel el az egész főváros területén. A hadsereg kiemelt egységei megindulnak a város felé, de a tüntetőkkel szimpatizáló pekingiek százezrei megakadályozzák őket, hogy eljussanak a belvárosig. A kísértés óriási, de a politikai vezetés ekkor még ellenáll neki: tűzparancs helyett visszavonulásra utasítják a páncélosokat. A tüntetők jubilálnak és újult erővel folytatják a tiltakozáshullámot, amelyhez számos vidéki város diáksága is csatlakozik.

Nem, ne, csak így ne.
Hogy nem látja senki.
Nem így akarom.
Szembefordulni.

A hatalom türelme június harmadikán este fogy el, amikor (a nemzetközi közvélemény érdeklődésének kereszttüzében) a főtéren már 200 ezer ember táborozik. A bevezetőben már említett (és vidékről felvezényelt) alakulatok könnygázzal, harci járművekkel, tonfákkal és a lőfegyverekre tűzött szuronyokkal este tíz óra után kezdik meg a tér és a környező utcák kiürítését. A katonáknak ezúttal tűzparancsuk van, amit nem félnek érvényesíteni: a véres összecsapás eredményeként reggel fél hatra a tér üres – már ha nem számoljuk az ott tartózkodó több ezer egyenruhás fegyverest.

Egy utcasarkon megdögleni,
hogy előreküldesz négy másikat,
ilyet csak Lee tudott.

Az emberi veszteségekről szóló híradások (ahogyan az hasonló helyzetekben lenni szokott) egymásnak homlokegyenest ellentmondó számokat tartalmaztak: a nyugati hírszerzési források által említett 7000 halott és 30 ezer sebesülttől kezdve a hivatalos pekingi álláspontot tükröző 241 halottig és 7000 sebesültig a paletta igen széles, és mindenki a szájíze szerinti statisztikát fogadja el.

A barátság, kedveseim,
visszafojtott sírás,
és ezzel zárom is soraim.

A számháború a lényegen mit sem változtatott: pár évre Peking (ismét) felkerült a nyugati demokráciák diplomáciai feketelistájára, majd (a nagypolitika kegyetlen szabályainak megfelelően) a dolgok szép csendesen visszatértek a régi kerékvágába: a Kínai Népköztársaság nem az a világgazdasági szereplő, amelytől el lehet tekinteni. Az egyetlen, azóta is fennálló komolyabb stratégiai következmény az Európai Unió és az USA részéről a fegyverszállítási embargó fenntartása Kína felé, amire az ázsiai nagyhatalom a védelmi kiadásainak egyharmaddal történő emelésével válaszolt.

A bekezdéscímek Bereményi Géza dalszövegeiből származnak

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.