India-Pakisztán: a rossz szomszéd

2008. novemberének összehangolt mumbai terrotámadásait és túszejtéseit követően (melyeknek legalább 230 halálos áldozatuk és több, mint 400 sebesültjük volt) a közfigyelem ismét az Indiai-félsziget hindu-muzulmán szembenállására irányult. Az ellenségeskedés és a gyűlölet gyökerei a gyarmati múltban keresendők.

A vallási, etnikai, nyelvi és kulturális szempontból ezerarcú szubkontinensen évszázadokon át több száz, egymásral folyamatosan acsarkodó, szomszédaikkal gyakran hadban is álló államocska létezett. Az őshonos hinduizmus mellett a tizedik-tizenegyedik század fordulóján jelentek meg a Közép-Ázsiából terjeszkedő iszlám hódítók, akik előbb a félsziget északi, majd nyugati részén kerültek többségbe, majd – úgy háromszáz évvel később – már a Bengáli öböl északi partjain is több mecset épült, mint hindu szentély.

Divide et impera

A 16. században először a partok mentén, majd a szárazföld belsejében is tömegesen megjelenő európaiak (portugálok, franciák és hollandok) eleinte beérték a roppant kifizetődő kereskedelemmel, de hamarosan megjelentek a gyarmatosításban professzoroknak számító angolok, akik nem elégedtek meg azzal, hogy Szent András-keresztes lobogójuk csak kikötőkben, civil hajókon és raktárakon lengedezzen. Ügyesen kihasználták a maharadzsák, szultánok, kisebb-nagyobb királyok és más uralkodók villongásait: fokozatosan az angol (később a brit) korona alá terelték India valamennyi (többé-kevésbé szuverén) államalakulatát.

Az Ékkő születése

Ahogyan azt egy kalmárszellemmel megáldott nemzettől megszokhattuk, a 19. század közepére az óriási kiterjedésű félsziget gyakorlatilag a Brit Kelet-Indiai Társaság magánbirtokává vált, aminek az 1857-es össz-indiai nemzeti felkelés, az úgynevezett szipoj-lázadás vetett véget. Ennek vérbefojtása után Indiát kivették a Társaság gyámsága alól és (a roppant hízelgő Brit Korona Ékköve eposzi jelzővel felruházva) klasszikus gyarmat-státuszt kapott.

Gandhi, a katalizátor

A közel négy és fél millió négyzetkilométeres ékkő alig 90 évig csillogott; a huszadik század elején egy Mahatma Gandhi nevű indiai-brit obsitos neve által fémjelzett, erőszakmentes tüntetéssorozat veszi kezdetét, majd (miután India mindkét világháborúból derekasan kivette a részét a britek oldalán és kinevelte saját gazdasági és politikai elitjét) 1947 nyarán a gyarmattartók úgy döntenek: elhagyják a területet és átadják a kormányrudat a bennszülötteknek.

A félsziget Trianonja

Azt, hogy az egykori gyarmat területén elő muszlimok és hinduk nem ettek egymás tenyerőből, senki sem tudta jobban, mint a britek. Az ötlet, hogy az ottani mohamedánoknak és hinduknak külön-külön államot kell konstruálni, Londonban született, s a nyelvi-vallási határokat egy angol jogász, bizonyos Cyril Radcliffe által vezetett bizottság javaslatára húzták meg, kisebb-nagyobb rátartással. Ily módon a félszigetről két oldalt leválasztanak egy-egy részt, létrehozva Pakisztánt, egy olyan államot, amelynek két része között 1600 (igen, ezerhatszáz!) kilométernyi távolság húzódik. A helyzet olyannyira tarthatatlan volt, hogy a kelet-pakisztáni rész 1971-ben (egyértelmű indiai katonai és politikai hátszélre támaszkodva) egy véres polgárháború után kikiáltja függetlenségét és megalakul Bangladesh.

A viszály almája

Nyugat-Pakisztán (1971 decembere óta földrajzi jelző nélkül) és India között megalakulásuk óta folyamatos (és változó intenzitású) a feszültség, melynek elsődleges forrása a mindkét (máskülönben és nem utolsósorban atom-hatalom) fél által magáénak tekintett határmenti Kasmír (és részben Dzsammú) tartományok hovatartozása. Hogy a hangulatot fokozzuk, érdekességképpen megemlítjük, hogy a vitatott terület mintegy húsz százaléka jelenleg kínai fennhatóság alatt van.

Egyik fél sem enged

Az egymást követő (és döntő hányadukban katonai múlttal rendelkező) pakisztáni állam- és kormányfők soha nem mondtak le Kasmírról, de ugyanez elmondható a delhi politikusokról is. Kisebbségiként mindkét országban élnek vallási és/vagy nyelvi szempontból a szomszédos államhoz tartozók (Pakisztánban mintegy 3,5 millió hindu, Indiában 140 millió (!) muszlim található). A feszültséget (amely az elmúlt hatvan évben négy háborúban is testet öltött) nem enyhíti az a körülbelül kétmillió afgán menekült, akik Pakisztánban telepedtek le és akik jelentős hányada a korántsem a vallási tolerancia bajnokaiként ismert tálibok szellemi-ideológiai hatása alatt van.

Az Al-Kaida-bélyeg

Hogy a novemberi terrorcselekmény-sorozatot ki tervelte ki, majd a nyomozás megállapítja. Vagy nem. Arra viszont kétségtelen és egyértelmű jelek utalnak, hogy a cselekmények magukon hordozzák az iszlám fanatikusokra jellemző kézjegyeket (összehangoltság, kegyetlenség, szervezettség, öngyilkos mentalitás, a célpontok kiválasztása, az amerikai és brit állampolgárok iránti megkülönböztetett figyelem, a hétköznapok destabilizálására való törekvés).

1,2 milliárd demokrata?

Indiát a Föld legnépesebb demokráciájának szokás nevezni. Az elkövetkezendő hetek-hónapok hivatalos válaszlépései bebizonyítják majd, hogy a hindu állam által foganatosítandó belbiztonsági intézkedések a továbbiakban is érdemessé teszik-e erre a jelzős szerkezetre, vagy például lokális-regionális szükségállapotok bevezetésével, s a minden bizonnyal tömeges muszlim-ellenes indulatok meglovagolásával próbálják majd Delhiben kezelni a helyzetet.

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.