A Gazprom, az orosz csodafegyver

Az, hogy az energiahordozók stratégiai fegyverként történő felhasználása előbb-utóbb valósággá (mi több: hétköznapi eseménnyé) válik, már 35 évvel ezelőtt, az első kőolajválság idején nyilvánvalónak tűnt. Azt azonban, hogy a huszonegyedik század elejére az Európai Unió illetékesei nagyobb érdeklődéssel tanulmányozzák majd egy orosz vállalat döntési mechanizmusát, mint a moszkvai nagyvezérkar személyi összetételét – nos, ezt még tíz évvel ezelőtt is kevesen gondolták volna.

Ahhoz, hogy bárki megértse (esetleg megpróbálja előre látni) az orosz nagypolitika lépéseit, óhatatlanul tanulmányoznia kell a Föld legnagyobb földgázkitermelőjének, a világ negyedik legértékesebb cégének, az orosz Gazpromnak a múltját, jelenét és működési mechanizmusát. Különösen fontos teendője ez a brüsszeli energetikai illetékeseknek, hiszen az Európai Unió gázszükségletének közel egyharmada (ezen belül a finn és a balti felhasználás 100, a magyar 88, az osztrák 66 és a német 38 százaléka) Oroszországból érkezik.

Romokból született

A Gazpromot 1989 júliusában, Mihail Gorbacsov elnök/főtitkár javaslatára hozzák létre az addig létező, s a szovjet rendszer valamennyi betegségében (túlbürokratizálódott szervezet, adminisztratív szemlélet, apparatcsik-elfekvő) szenvedő Gázipari Minisztérium romjain. A nemrégiben feltárt szibériai gázmezők kiaknázása új, kapitalista megközelítést igényelt. Ennek érdekében egy évre rá ipari konszernként szervezik újjá, és a Szovjetunió felbomlását követő tervek szerint közös (orosz-ukrán-belarusz) menedzsmentnek kellett volna irányítania a három állam közös vállalatát.

Egy sikertörténet kezdetei

1992 nyarán a tervezett háromoldalú együttműködésen megmutatkoznak az első repedések, minek következtében Jelcin úgy dönt, hogy Kijevnek és Minszknek morzsákat sem ad: kizárólagosan orosz, állami többségű részvénytársasággá alakítja a céget, amely akkorra már hatvanezer embernek ad munkát és (hazai viszonylatban legalábbis) versenyképes fizetést. Az általános oroszországi gazdasági káoszban a Gazprom jelenti az üdítő, szabályerősítő kivételt: üzleti eredményei messze kiemelik nemcsak az állami cégek, de a magántulajdonú vállalatok sorából is. Együttműködési megállapodások születnek olyan nyugati partnerekkel, mint a Gaz de France vagy a finn Neste.

Az utolsó szalmaszál

1994-ben a Gazprom részleges privatizálás tárgya lesz: a 40 százalékos állami tulajdon megtartása mellett az alkalmazottak kedvezményes áron vásárolhatták meg a részvények 15 százalékát, a többit főleg hazai és (a törvényi előírások szerint maximum 9 százalék erejéig) külföldi befektetők. A szekér olyan jól futott, hogy 1998-ban (elég komoly alkotmányjogi kérdőjelek közepette) a kormány a Gazprom nyereségéből, mondvacsinált adóelmaradás behajtásával finanszírozza a küszöbön álló államcsőd elkerülését. A külföld bizalma megcsappan, a Nyugat egyre hangosabban hiányolja a kiszámíthatóbb gazdasági-üzleti környezetet.

Putyin, a nagy gázstratéga

Amikor 1999. december 31-én Vlagyimir Putyint a sors (pontosabban Borisz Jelcin váratlan lemondása) a moszkvai hatalmi piramis legmagasabb beosztásába repíti, mindenki tudta, hogy az aranytojást tojó tyúk sem úszhatja meg változások nélkül. A cég egyfelől ismét tágabbra nyitja kapuit a külföldiek előtt, másfelől maga is terjeszkedik: az új évezred első éveiben hosszú távú stratégiai együttműködési megállapodások egész sorát írják alá, többek között a német Ruhrgas-zal és a Wintershall-al, a holland Gasunie-vel és az olasz SNAM-mal. Európa egyre szorosabban kötődik az orosz gázhoz… 2001-ben új elnököt neveznek ki: ő a 39 éves Alexej Miller, volgai németek leszármazottja, Putyin felfedezettje és bizalmasa, aki immáron a kilencedik éve vezeti a céget.

Főpróba?

Kereken három évvel ezelőtt, 2006. január elsején a Gazprom megmutatta, hogy tisztában van oroszlánkörmei nagyságával és nem fél használni azokat: az Ukrajnával akkor már hetek óta folyó, lassan parttalanná váló árvitát (nyugati szomszédja nemcsak hogy a gázszámlát nem fizette rendszeresen, de következetesen meg is csapolta a területén áthaladó gázvezetékeket) huszáros mozdulattal zárta rövidre: délelőtt tíz órától fokozatosan elzárta a csapokat, ideiglenesen ellátás nélkül hagyva nemcsak a renitens Kijevet, de fél Európát is. A probléma pár napon belül megoldódott, de a fenyegetés diszkrét illata ott lebeg kontinensünk felett: bármikor bekövetkezhet egy ismétlés, és biztosak lehetünk abban, hogy nem a júliusi kánikulában fog sor kerülni rá.

Nabucco kontra Déli Áramlat

Az elmúlt két év egyik geostratégiai slágertémája volt az Európai Unió és az Egyesült Államok által szorgalmazott – jelenleg még csak papíron létező – Nabucco, illetve a Gazprom által favorizált Déli Áramlat gázvezeték-rendszer közötti versengés. Mindkettő még csak papíron, illetve támogatói elképzeléseiben létezik ugyan, de máris megosztotta az európai gázfelhasználókat. A Nabucco elsősorban iráni és Kaszpi-térségi gázt, míg a Déli Áramlat főleg a Gazprom termékét szállítaná (más-más útvonalon) a nyugati fogyasztókhoz. Az elképzelések szerint mindkettő érintené Magyarországot. A Déli Áramlat magyarországi szakaszának megépítéséről már kormányzati döntés is született, a Nabucco még várat magára.

Döbbenetes számok

Zárásként pár szám azoknak, akik szeretnek szörnyűlködni: 2008 júniusában független nyugati szakértők a Gazprom értékét 350 milliárd dollárra becsülték; ez a vállalat adja az orosz állami adóbevételek 27, valamint az orosz GDP 9 százalékát. A szénhidrogén-üzleten kívül érdekeltségei vannak a mezőgazdaságban, az építőiparban, a bankszektorban, jelentős szeletet tudhat a magáénak az orosz biztosítási piacból és az írott, valamint az elektronikus médiából. Az utóbbi időben már külföldi sportegyesületek szponzoraként is fellép; évi 30 millió dolláros szerződése van például a német Schalke 04 focicsapatával. Nem véletlen tehát egy magát megnevezni nem kívánó NATO-főtiszt szállóigévé vált mondása: Kit érdekel, hogy ki az orosz vezérkari főnök? Csak Alexej Millerrel legyünk jóban!

5 hozzászólás

 1. rdos — 2012-05-05 09:51 

Pár kiegészítéssel élek:

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/rankorder/2180rank.html?countryName=United%20States&countryCode=us&regionCode=noa&rank=1#us

Eszerint 2010-re, a cikk elkészülte utáni időszakra átvette az USA a világ legnagyobb földgáztermelője címét. Ez a “palagáz” technológiának köszönhető (Makó környékén nálunk is próbálkoztak vele). Ennek hatására a földgáz tőzsdei ára 1 év alatt 4-5 dollárról a felére, a harmadára esett úgy hogy épp a napokban 2 dollár alá is “benézett” (2008-ban 14 dollárt is adtak kb. 1 GJ földgázért).

http://stooq.com/q/?s=ng.f&c=1y&t=l&a=lg&b=0

Az sem véletlen, hogy gőzerővel építik a tengeri népek az LNG (cseppfolyósított földgáz) terminálokat (spéci kikötők), hogy az LNG tankereket le lehessen fejteni.

Már most nem tartom véletlennek, hogy ezekről a folyamatokról sajtónk mélyen hallgat. A Gazpromnak lesz, illetve máris van konkurenciája.

Csak egy adalék az orosz energiaiparhoz, igaz ez nem gázos, hanem kőolajos hír. Még ma is évente 40 milliárd m3 földgázt fáklyáznak el orosz olajkutakon, mert a földgáz szelektív gyűjtése nincs megoldva. Mennyi ez a 40 mrd m3? Magyarország éves földgáz fogyasztása 15 milliárd m3.

 2. tiboru — 2012-05-05 11:38 

Kösztönöm a kiegészítéseket!

Az a 40 milliárd elszálló köbméter gáz egy kicsit mellbevert…

 3. rdos — 2012-05-09 07:24 

Én köszönöm a remek posztot. 40 mrd m3/év elégetett földgáz. Nem találtam meg a forrását, pedig a napokban olvastam.

A palagázról és egyéb, nem konvencionális CH-ekről nagyon jó írás:
http://www.mernokkapu.hu/fileok/2/Koolaj-Foldgaz.pdf

aminek a 15. oldalán olvasható, a legtöbb olajtermelő azt teszi, amit az oroszok. A kőolaj termelés során felszabaduló földgázt egyszerűen elégetik.

 5. tiboru — 2012-05-11 15:28 

Köszi!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.