Fiaskó a Disznó-öbölben

Ha feltételezzük, hogy az amerikai hírszerzésnek van dicsőségtáblája, nagyon valószínű, hogy a 48 évvel ezelőtti, Disznó-öbölbéli eseményeket ábrázoló fotók és beszámolók nem szerepelnek rajta. Enyhe túlzás lenne azt állítani, hogy fennállásának hat évtizede alatt a CIA működése mentes lett volna kudarcoktól, de az a csattanós pofont, amit 1961 áprilisában kaptak az akkor alig 29 hónapos Castro-rezsimtől, szinte példa nélküli.

Az 1959 legelején hatalomra került forradalmi kubai kormány (ne féljünk a szótól; Castróék a szó szoros, nyelvtani és politikai értelmében is forradalmárokként kezdték), tehát az akkor még csak körvonalazódó, de a szovjetekkel és a kommunista tömbbel erősen kacérkodó ideológiájú Havanna már a kezdetektől zavarta Washingtont. A dominó-hatástól tartva a Fehér Ház 1960 tavaszán végre rábólint a CIA egyre vadregényesebb alakot öltő tervére: kubai emigránsokat kell kiképezni és felfegyverezni, akik majd az amerikai hírszerzés legfrissebb információira (illetve a US Navy hajóira) támaszkodva partra szállnak és napok alatt elsöprik a „szakállasok” diktatúráját.

Konspirációból elégtelen

Az Eisenhower által aláírt elnöki utasítást az 1961 januárjában őt váltó John F. Kennedy is a magáénak érzi; a Floridában szép számban lődörgő és munkanélküli menekültek kiképzése részben az USA-ban, részben pedig a kubai földrajzi és éghajlati viszonyokat tökéletesen lemodellező Guatemalában és Nicaraguában zajlik. És elérkeztünk a CIA első hibájához: az amerikaiak nem számoltak azzal, hogy Castróék elhárítása már beépült a disszidensek közé és a cserfes szájú kubai emigráció bizony nem tudott titkot tartani; főleg a napi kiképzést követően, amikor egy magára valamit is adó karibi ember (két mojito között) imád pletykálni és jólértesültségét fitogtatni.

Előkészítésből elégtelen

A második és harmadik hiba az amerikaiak önáltatása, valamint forrásaik megbízhatatlansága, illetve ellenőrizetlensége volt: a főleg a kubai diaszpórából származó informátoraik leginkább saját vágyaikat öntötték szavakba, amikor arról jelentettek tartóiknak, hogy a kubai nép csak a szikrára vár és olyan mérvű a Castróval szembeni belső ellenállás, hogy a partraszállók napokon belül átvehetik az ország irányítását. A CIA ebben reménykedett, tehát (meglehetősen szakmaiatlanul) habozás nélkül el is hitte ezeket a híreket. A valóság ettől gyökeresen eltért: az átlagkubaiak döntő hányada akkor még tisztelettel tekintett az új rendszer vezetőire, akikben népfelszabadítókat (és nem diktátorokat) látott.

Bombázásból elégséges

A CIA által felajánlott öt potenciális partraszállási helyszín közül 1961 márciusában az alig két hónapja hivatalban levő JFK választása a Havannától 150 kilométerre délkeletre található Disznó-öbölre és környékére esett. A legendás dél-amerikai szabadságharcosról elnevezett „Zapata Művelet” 1961. április 15-én reggel hat órakor kezdődött, amikor nyolc amerikai,  megtévesztésül a kubai légierő felfestését viselő bombázó megtámadja a környék három repülőterét. Az okozott veszteségek közepesnek mondhatók: pár, többnyire használaton kívüli repülőgép felrobbanása és mérsékelt anyagi károk fémjelezték az előkészítő akciót.

A félrevezetett nagykövet esete

Az események után pár órával a kubai elhárítás megragadja az alkalmat és több ezer, ellenzékinek tartott személyt őrizetbe vesznek és az előre előkészített táborokba internálják őket. Az ENSz-ben a havannai külügyminiszter magyarázatot követel, mire az amerikai nagykövet szemrebbenés nélkül letagadja hazája bármiféle beavatkozását, kubai belpolitikai leszámolásnak minősítve a történteket. Később (amikor a nagyvilág számára is nyilvánvalóvá válik a washingtoni ujjlenyomat) ugyanilyen határozottsággal azt mondja: előzőleg tévesen informálták.

Hajó hajó hátán

Április 16-án a „Kubai Expedíciós Erő” megérkezik a tengeren kijelölt gyülekezési ponthoz, majd éjfél után, egy rövid eligazítást követően nyolc szállítóhajóval és mintegy 1600 kubai emigráns fegyveressel elindulnak a Disznó-öböl felé. Biztosításukra (és az előzetesen sikeresnek beharangozott partraszállás támogatására) a kubai felségvizek határán az amerikai haditengerészet kétttucatnyi hajója várakozik.

Véres bohózat

Az események azonban tragikomédiába illően alakulnak: több motorcsónak annyira megrongálódik a megfelelően fel nem derített korallzátonyok miatt, hogy hadianyagostól elsüllyednek; az ejtőernyővel ledobott „különleges zászlóaljat” eredeti célpontjától távol sodorja a szél, ráadásul a felszerelést hordozó ejtőernyők egy része fennakad egy (ezek szerint a semmiből előbukkanó) erdő fáin; a kubai légierő és parti őrség is megjelenik és az egyik hajót húsz perc alatt a tenger fenekére küldik; több szakasznyi partraszálló eltéved a sziklák között, mert rossz térképeket kaptak…

Kudarc és káosz

A csatározások ennek ellenére három napon keresztül folytatódnak; egyre több kubai reguláris alakulat érkezik a körzetbe és az emigránsok egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerülnek, mígnem április 19-én elkezdődik a havannai csapatok harapófogójába került túlélők kimentése, melyben a környéken hatalmas számban megjelenő amerikai felszíni hajók és tengeralattjárók vesznek részt.

A veszteséglista

A Disznó-öböl egyenlege vegyes, hiszen mindkét fél minimalizálta a saját veszteségeit és maximalizálta az elleségét. Az objektívnek mondható semleges elemzők utólag mintegy 2-3 ezer Castro-párti halottról és körülbelül két-háromszáz megsemmisített partraszállóról tesznek említést; a kubai hadsereg 1200 hadifoglyot ejtett (akiket később amerikai traktorokért és más mezőgazdasági gépekért cserébe visszaadtak az USA-nak). Az amerikaiak által kimenekítettek száma nem érte el az ötvenet.

A következmények

A megakadályozott invázió hatásai röviden: a Disznó-öbölt követően Kubában folytatódtak a letartóztatások és a kivégzések; emberjogi szervezetek állítása szerint az eseményeket követő egy évben mintegy 800 személy állt a kivégzőosztag elé; a Castro-rezsim bekeményített, Moszkva és Havanna közeledése felgyorsult, a szovjet-amerikai szembenálláshoz hasonlóan, ami a másfél évvel későbbi kubai rakétakrízisben csúcsosodott ki. A CIA-nél pedig megvonták a vállukat és biztosan azt mondták: csak az nem hibázik, aki nem dolgozik…

1 hozzászólás

 1. outatime — 2013-03-24 17:54 

usanak nem csipte a szemet kuba. azok a szallodaipari erdekek amik serultek kubaban megkaptak vegast ( akkor modositottak a nevadai “alkotmanyt” engedelyeztek a gamblint es a prosrituciot ) azok az ideologiak amik teret nyertek kubaban azok ugyanazt a tamogatast elveztek ugyazoktol a koroktol amik letrehoztak a szovjetuniot es mozgattak – mozgatjak a mai napig – az USAt. Usa nyert a fideli kubaval – olcso fekete munkaerot a deli allamoknak, ellensegkepet kapott “olcson” a szomszedban ( key westtol 90miles kuba )

komoly eroket, amerikai allampolgarokat nem is igazan kuldtek oda, az elnok nepszeruseget meg nem kezdte ki a kudarc – ahogy ez varhato volt.

amugy nem gyanus hogy 2013 van es meg mindig all a kubai rendszer? ;)

kubat megfolythatna egy adminisztracios intezkedes: az emigransok penzkuldemenyeit meg lehetne akadalyozni egy tolvonassal – masnap vege lenne kubanak.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.